Szijasztok.
Nem hittem volna, hogy másfél év után újra írok majd ide.
Tulajdonképpen nem is tudom, mi hozott el idáig. Talán pont az, amiről az utolsó lényegesebb bejegyzésem szólt. Hogy újra kilátástalan a lesz. De nem csak a jövőm, hanem a jelenem is.
Elég nehezen megy ez a blogírás ennyi idő távlatából. Tudjátok néha azon gondolkodom, hogy mennyi dolog történik az emberrel másfél év lefolyása alatt, mások pedig csak azt mondják: "Hogy elrepült az idő!" Az olyan dolgoknak, amikről én írok, nem adnak jelentőséget. Talán pont azért nem, mert vannak fontosabbak, lényegesebbek is. Nos, velem nem repül az idő. Velem mindig nagyon sok dolog történik. Mindig alakulok valahogyan. Perpill, mondjuk sehogy sem.
Perpill elvesztem. Minden, amim van, bizonytalan. Elestem, szétszóródtam és most szedegetem a darabkáimat a földről. Elég nehezen megy, mivel azt, amennyit sikerül összeszednem sokszor nagy részét újra kiejtem a kezemből. Mindig újra elbizonytalanodom. Vakon botorkálok egy labirintusban, és nem tudom, ki kezét kéne megfognom, hogy kivezessen belőle. Az eltervezett jövőm szétesni látszik.
És nem csak én szóródom folyton szét, hanem mások is, körülöttem. Folyton megpróbálunk segíteni a másiknak, de amúgy meg tök tanácstalanok vagyunk. Tudom, hogy valamerre meg kell indulni, de annyira elvesztem, hogy nem tudom melyik úton, és akkor jönnek a éjszakák és félek. Újra eljön a félelem és a bizonytalanság, a tökéletes bizonytalanság minden területen. Nem is inkább rövidtávon, hanem inkább hosszabb távon.
Az utóbbi 1-2 hétben felismertem, hogy nem csak a jövőm és a jelenem, hanem a múltam is szétszóródik. Vissza akartam kapni az életemet, amikor stabil volt mindenem, amikor még nagyjából pitiáner dolgokból álltak a problémáim. Ahhoz is kellett egy pár könnyben ázott éj, hogy rájöjjek, egy elégett fahasáb hamvait kapargatom épp össze és azt szeretném, ha újra fa lenne belőle.
Bár az egyik múltam az előbb hívott, hogy a megbeszélt sörözésünket ma megtartjuk.
Még mindig nem látom a fényt az alagút végén. Pedig hallom, hogy jön a vonat, hallom a kürtjét is, azt is, hogy egyre hangosabbá válik. És akkor leesik, hogy elvesztem. Bolyongok. Megálltam. Összeestem. Kész, itt a vége.
Tök béna, hogy nem bírok végre erőt venni magamon. Elhagytam magam. Siránkozok. Tudom, hogy fel kell állnom. Hogy olyan emberekkel kell körülvennem magam, akik nem hátráltatnak, hanem segítenek, akik felügyelnek, mint egy testvér. Akik előre visznek. Elegem van a szerencsétlenkedésből. A buta emberekből. Abból, hogy gyámoltalan vagyok. Én nem ilyen voltam! Elég már a negatív szavakból. Szerencsétlen emberekkel veszem magam körül. Hiányoznak azok, akik stabilan állnak a lábukon.
Eddig mindig ment a dolog, hogy ha történik valami rossz, akkor összeesek, de utána új erőt veszek magamon újra lábra állok és folytatom. De ez nem így megy manapság. Újra lábra állnék de valaki folyton visszahúz. Lelök a padlóra, nem önszántából, talán a saját szerencsétlenkedésének, vagy a butaságának köszönhetően. Elegem van a tisztátalan életű emberekből, akik miatt én is elesek. Most mi a francot kéne tennem???
Utolsó beszólások